• Amíg az örök szeretet Teremtöjét – akit ti Istennek neveztek –

meg nem gyalázták e gonoszok azzal, hogy más népek legyilkolását

ez Örökkévaló rendelésének és akaratának hirdetik.

(Mani Ev. 5.)

Zágoni Mikes Kelemen 199. levelének tanulságai

(Gondolatok útban „Európa” felé…)

Amióta megtörtént a szentistváni nyitásunk Nyugat felé, sorozatban érnek bennünket negatív erkölcsi hatások. Népünk az ezeréves átnevelés során ugyan jó tanulónak bizonyult, de még van egy-két erkölcsi norma, amit ebben az EU-harmonizációnak nevezett, nemzeti történelmet lezáró szakaszban - legalább egyéni megmaradásunk érdekében - feltétlenül el kell sajátítanunk. Ezen értékes tulajdonságok egyike a hálaérzetet, amit leginkább a "mintanemzettől", az angoloktól tanulhatunk meg - amely nép egyébként hűvös, saját körében is zárkózott társaság, s erre, mint látni fogjuk, meg is van az alapos oka.

A történet eredetije, melyet Mikes Kelemen 199. levelében "édes nénjének" leír, a Spectacor 1711. március 13-i számában jelent meg, s egy anglusról szól, egy Thomas Inkle nevű londoni kereskedőről, aki 1647. június 16-án üzleti ügyben Nyugat-Indiába hajózott. Út közben egy helyen kikötöttek és ivóvízért partra szálltak. A bennszülötteknek arrafelé már lehetett némi tapasztalatuk a brit lobogó alatt hajózó, "kereskedőknek" álcázott kalandorokkal kapcsolatban, mert elővigyázatosságból lemészárolták a kis csapatot. (Érdemes itt felfigyelni a természeti népek még romlatlan emberismeretére!) Ennek az Inkle nevű anglusnak azonban valahogy sikerült elmenekülnie az erdőbe és elrejtőzni - ahol is s türelmesen várta az éhhalált. A halál helyett azonban a mentőangyala érkezett meg egy indián lány személyében, akinek megtetszett a tetőtől talpig felruházott fiatalember, megsajnálta, elrejtette egy barlangban és ételt hordott neki.

Idővel az angol is kezdett fantáziát látni a teljesen ellentétes divat szerint öltözködő lányban, s a többit már a körülmény hozta magával. Amikor aztán egy napon ismét horgonyt vetett egy hajó a közelükben, a lány megmentett barátjával együtt szökött az "ígéret földjére", ahol - a fiatalember meséiből feltételezve - mindenki gazdag, szép ruhákat hord és kocsin jár.

A hajón azonban ez a "gentleman" jó üzletember módjára számolgatni kezdett, hogy mennyi veszteség érte már idáig is az úton, s a kiesést pótlandó az első kikötőben azonmód eladta barátnőjét rabszolgának. Amikor a szerencsétlen lány rájött, hogy mi történt vele, könyörögni kezdett ennek a féregnek, hogy legalább születendő gyermekükre való tekintettel ne tegye ezt vele. Az angol erre bólintott és visszament a rabszolga kereskedőhöz, hogy most már a várható szaporulatra hivatkozva magasabb árat kérjen az áruért.

Azóta a Thomas Inkle félék gátlástalan hada meghódította a világot. Tette mindegyik a dolgát kicsiben, nagyban, mígnem egyszer támadt egy nagy politikusuk, aki formába öntötte - mintegy: megideologizálta - ezt a fenti történetben kijegecesedő angolszász mentalitást, kijelentetvén, hogy Angliának nem barátai vannak, hanem érdekei!

Áldott emlékű Mikes Kelemenünk ezt sohasem tudta volna így megfogalmazni, pedig a bujdosó Fejedelem oldalán már maga is tapasztalhatta az angolok, franciák "barátságának" pehelynél is kisebb súlyát. Ez, a Nyugat alkonyával Európa "kulturnemzetein" eluralkodó szellem azóta is és mindmáig feldolgozhatatlannak tűnik számunkra. A világpolitikában mindig "sajtóhibára" gyanakodtunk, amikor hasonló árulásnak vált a nemzetünk szenvedő alanyává, például legutóbb 1990-ben a németek, előtte 1956-ban az európai nagyhatalmak és Amerika, vagy a II. Világháborúban az angolok árulása folytán. Ez a sorozat ugyanis nem ekkor, még csak nem is Versailles-ban, Párizsban, vagy Rákóczi cserbenhagyásával és elárulásával kezdődött, hanem sokkal korábban: már Augsburg mellett, a Lech-mezején!

Mit remélsz hát, magyar, Európától? Ezekkel szemben akarod tárgyaló-asztalnál(!) megvédeni érdekeidet!? Azokkal a franciákkal szemben, akik szemrebbenés nélkül okoznak bárkinek milliárdos károkat, ha abból maguknak egy centime hasznot remélnek? Attól a némettől remélsz te támogatást, aki kijelenti, hogy azért nem megy Afrikába beruházni, mert Hegyeshalom után már talál már bőven négert!? S attól az angoltól remélsz te "partneri kapcsolatot", aki?…

Nekünk most nagyon gyorsan tanulnunk kell, pótolni az eddig elmulasztottakat! Minden „eu”-s jogszabálynál gyorsabban meg kell tanulnunk azt, hogy mostantól a mi érdekeink az elsők! És nem hivatkozhatunk majd arra, hogy ha ezt szabad a németeknek, azt meg a franciáknak, megint mást az olaszoknak, akkor nekünk miért nem? Miért? Azért mert azok az országok ahhoz a fiktív Nagy Károly-i birodalomhoz tartoztak, amelyre most felépíteni készülnek a hazugság unióját, hozzánk meg akkor is csak rabolni jártak a frankok…

Ne az európai "jogharmonizációval" törődjünk hát elsősorban, hanem az "etikai harmonizációval". Tanuljuk meg, hogy Magyarországnak is mától csak érdekei vannak, nem barátai! Legyen ez mától a mi jelszavunk, amire nem pitiáner üzleti érdekeink, hanem történelmünk keserves tapasztalatai neveltek rá bennünket. Elvégre, "elvárás" velünk szemben az is, hogy felnőjünk Európa nagy nemzeteinek erkölcsiségéhez!…

Vagy maradjunk meg kifosztott, becsapott, "balek" nemzetnek, továbbra is a Fény Útján haladva golgotánk újabb stációja felé!? Istenem, segíts!...

(in Erdey Z.: Sub Rosa- Magyarok, tinéktek szólok EM, 2001; ALapjaink 2003 május)