A pénzügyi diktatúra valós fenyegetése
A világ egyre gyorsabb léptekkel halad a globalizáció útján, és több szakértő állítása
szerint már nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy kialakuljon egy eddig még soha nem létezett, tökéletesen
egységes, a bolygó minden országát behálózó pénzügyi-gazdasági rendszer.
Megvalósulnak tehát az Utópiáról, a Világállamról szóló elképzelések, vágyálmok?
Egyesek szerint szó sincs erről. Sőt... Az uniformizált, központosított
világkereskedelmi rendszer, a Földet egységes szabadpiacba kényszerítő Új Rend
ugyanis jellemzően birodalmi vonásokkal rendelkezik, így a demokrácia, a
szabadság köntösében tetszelgő rendszer súlyos fenyegetést jelent a világ
minden országára, tehát az egész emberiségre nézve. Ez nem egy minden alapot
nélkülöző összeesküvés-elmélet, ugyanis ezúttal olyan tanúnk van, akinél
hitelesebb személyiséget keresve sem találhattunk volna.
John Perkins, aki egykoron a világuralmi célokat
kitűző érdekcsoport gépezetében dolgozott, és részt vett a legfontosabb
műveletekben, programokban, meglepően őszinte hangú könyvében hívja fel a
figyelmet arra, hogy amit mi tényleg szabad piacnak, felzárkóztatásnak, hasznos
tőkebeáramlásnak hiszünk, az valójában nem más, mint egy, az USÁ-ból kiinduló,
rendkívül aljas, agresszív imperializmus, igazából az egész bolygót célba vevő
pénzügyi háború. A sokáig gyanútlan országok sorra estek bele abba a csapdába,
amiket a Perkins-féle gazdasági bérgyilkosok állítottak fel, és amely első
pillantásra nem ártalmasak, inkább segítő szándékúnak, felzárkóztatónak tűnt.
Ez a csapda egy rendkívül összetett terv szüleménye: egy tervé, amely lehetővé
teszi, hogy a nagyvállalatok, illetve a nemzetközi bankrendszer legbefolyásosabb
képviselői gyakorlatilag teljes mértékben kiszolgáltatottá tegyenek egész
államokat, és miután ez megtörtént, gazdasági diktátumok révén gyakoroljanak
uralmat azok felett.
A terep előkészítése
Perkins a tényfeltárás részletességével írja le
életpályája legfontosabb állomásait, és így az olvasó megismerheti a
világgazdasági térhódítás megdöbbentően aljas, ördögien kifinomult módszereit.
A férfi először az Egyesült Államok egyik legtitkosabb szervezetéhez, NSA-hoz
(National Security Agency - Nemzetbiztonsági Ügynökség) szeretett volna
elszegődni, ám néhány munkaügyi megbeszélést követően egy - papíron -
magántulajdonú cégnél, a MAIN-nél helyezkedett el, mint gazdasági tanácsadó.
Munkája abból állt, hogy a világ elmaradottabb régióihoz tartozó országok
számára készített felzárkóztató programokat, és távlati terveket,
energiaszükségleti, infrastrukturális előrejelzéseket. Egészen pontosan az volt
a dolga, hogy például Ecuador esetében, többszöri helyszíni szintfelmérést
követően megjósolja, hogy a nagymértékű tőkebeáramlást követően milyen
energiaipari, úthálózati, bankrendszeri, csatornahálózati fejlesztésekre lesz
szükség annak érdekében, hogy az ország megfeleljen a betelepülni szándékozó
nagyvállalatok számára. Már ebből is kitűnik, hogy Perkins és cége, a MAIN nem
a kisemberek, az egyszerű állampolgárok életét hivatott megváltani, inkább a
terepet készítették elő a multinacionális nagytőke számára. A java azonban még
hátra van! A szakértői küldöttség ugyanis jócskán túlbecsült adatokkal állt
elő, és oly mértékű befektetendő összegeket állapítottak meg egy-egy
fejlesztési program alkalmával, amelyeknek még a töredékével sem
rendelkezhetett az adott ország. Ez már a gazdasági csapda felállításának első
lépése volt. A MAIN emberei nagyon jól tudták, hogy a kiszemelt állam nem lesz
képes saját erőből finanszírozni azt az infrastruktúrát, amely majd
becsábíthatja a sok-sok munkanélkülit felszívó cégeket az országba, így azonnal
felajánlottak egy lehetőséget: A Világbank, az Amerikai Jegybank, illetve az
IMF {International Monetary Found - Nemzetközi Valutaalap} készséggel áll
rendelkezésre, és szívesen nyújt segítséget abban, hogy az ország
megvalósíthassa nagyratörő terveit.
Ilyen esetekben egy szegény ország vezetői
számára igen erős a csábítás. Jóformán semmiféle más lehetőség nem adódik a
fejlesztésekre, a gazdaság felpörgetésére, az életszínvonal emelésére,
munkahelyek teremtésére. Ráadásul ezek a 10, avagy akár 100 milliárdos
kölcsönök egy csapásra olyan infrastruktúra kiépítését teszik lehetővé, amely
az adott ország esetében még száz év alatt sem lenne elképzelhető pusztán
önerős finanszírozási formában. A nép vezetői pedig büszkék lehetnek arra, hogy
kormányzásuk alatt mennyit fejlődött a hazájuk. Persze önerős érdekek is
közrejátszhatnak egy-egy horribilis mértékű kölcsönfelvételi ajánlat
elfogadásakor. A legtöbb elszegényedett, magára maradt ország vezetője
meglehetősen könnyen korrumpálható, és a beígért csillagászati összegű
jutalmak, támogatások bizony megteszik hatásukat. A makacsabb - becsületesebb -
államférfiak esetében pedig a megfélemlítés a járható út, ha pedig már semmi
más nem segít, népi felkeléseknek, baleseteknek álcázott politikai
gyilkosságokra is sor kerülhet. Sajnos ilyen is megtörtént, méghozzá nem
egyszer. Ez pedig igazolja azt a feltevést, hogy az Új Világrend képviselői, ha
szükséges, közönséges gyilkosokká válnak. Amennyiben néhány ezer amerikai
katona és néhány tíz- illetve százezer, más országbeli civil áldozat az ára a
nyereségnek, könnyedén hozzák meg a legembertelenebb döntést is.
Az új szentháromság
A korporatokrácia újkeletű kifejezés, amely
egyfajta „szentháromságot” takar. A nemzetközi bankrendszer, a saját népüknek
hátat fordító, azt eláruló kormányok, illetve a mára óriási gazdasági hatalomra
és ezzel hatalmas politikai befolyásra szert tevő nagyvállalatok szoros
együttműködéséből jött létre ez az újszerű rend, amelynek egyre ijesztőbb
mértékű térnyerése láttán egészen egyszerűen elavulttá válnak az olyan
kifejezések, mint a szabad piac, a demokrácia, illetve az esélyegyenlőség.
A
korporatokrácia ugyanis semmiféle figyelmet, együttérzést, segítő szándékot nem
mutat a kiszolgáltatott embertömegekkel kapcsolatban, inkább egy modernkori
rabszolgatartó rendszert személyesít meg. Teszi ezt a munkavállalók, és a gazdasági
fegyverarzenállal megtámadott országok tökéletesen gátlástalan
kizsákmányolásával, a tizenkilencedik-huszadik században kínkeservesen, nagy
véráldozatok árán nagyjából érvényesített személyiségi jogi rendszer
elsorvasztásával, az extranyereség hajszolásának elmebeteg eszméjével, az állam
szerepének gyengítésével. Ez az Új Világrend nem az állampolgárok érdekében, és
annak hasznára létezik, hanem éppen az emberiség számottevő részének érdekei
fölé emelkedve igyekszik megvalósítani a félelmetes utópiát: totálisan uralkodó
tényezővé tenni a bankrendszer, a nagyvállalatok, az együttműködő kormányok
triumvirátusát, és a demokrácia maradékának álcájában a lehető legtöbb hasznot
termeltetni a magukra maradt, kiszolgáltatott munkavállalói réteggel.
Ecuador intő példája csupán egy a sorban, amely
azt igazolja, hogy a korporatokrácia komoly veszélyt jelent az emberiségre
nézve. Ráadásul nem csupán gazdasági veszélyről van szó, hiszen a rövid távú
érdekek megvalósítását követően az egész bolygó nem lesz más, mint egy
végletekig kizsákmányolt, lakhatatlan pusztaság, ahol az emberiség legnagyobb
része iszonyatos körülmények között vegetál, míg az uralkodó elit hermetikusan
elzárt, szigorúan őrzött „lakóparkokban” él. Ez már ténylegesen fizikai
veszélyt hordoz magában, vagyis ha a néhány évtizeddel ezelőtt elkezdett
folyamat nem áll meg, nagyon hamar globális katasztrófák, krízisek sorozatára
kell felkészülnünk. Az eddig csapdába csalt és aztán tökéletesen kizsákmányolt
országok példája tökéletes bizonyíték ennek a nem éppen szívderítő feltevésnek
az igazolására.
Hosszú a sor: Ecuador, Bolívia, Panama, Chile -
ezek csupán az első próbálkozások voltak, az ő esetükben az éledező
önkényuralmi rendszer fegyvereit, módszereit csiszolgatta, tökéletesítette.
Mindazonáltal a recept nagyszerűen bevált. Az egyébként is sanyarú helyzetben
levő országoknak gyors felemelkedést, az égető társadalmi gondok megoldását
kínálva rávették azokat arra, hogy irtózatos méretű adósságállományt vegyenek a
nyakukba. A legszebb az, hogy ezeket a pénzeket aztán még csak nem is az ország
kormánya, annak szakértői használták fel, hiszen a kirendelt gazdasági
bérgyilkosok tettek arról, hogy fondorlatos módon a betelepülni szándékozó
nagyvállalatok számára kedvező infrastruktúra kialakítására fordítódjanak az
egyébként igen nagy kamatozású hitelek. Mindeközben az életszínvonal, a
gazdasági helyzet nemhogy javult volna, sokkal inkább tovább romlott.
Az Új Rend szolgálatában
A korporatokrácia megtestesítői, a
multinacionális cégek színre lépése semmiféle gyakorlati megoldást nem
jelentett a „benszülötteknek”. Éhbérért, gyalázatoskörülmények között, csaknem
teljesíthetetlen normákat felállítva foglalkoztatják a kiszolgáltatott
munkavállalókat, megkerülik a közteherviselés kötelezettségeit - nem, vagy éppen
csak alig adóznak -, és persze működésük, tevékenységük közben félelmetes
mértékben pusztítják, mérgezik a környezetet. A hőn áhított javulás helyett
tehát inkább az adósságcsapdába zuhanás és az adott ország szuverenitásának
megszűnése az, ami bekövetkezik. Az állam függővé válik az adósságokat
nyakra-főre adományozó Világbanktól, és más, globális pénzintézetektől, ennél
fogva azok könnyedén érvényesíthetik akaratukat. Ez a zsaroló pozíció további
mozgásteret biztosít az extraprofitra hajtó külföldi vállalatok előtt, és
persze az sem mellékes tény, hogy a kamat-visszafizetések béklyóiban vergődő
mindenkori kormánynak politikai téren is a pénzügyileg domináns, nagyobb
„szövetséges” oldalára kell
állnia, amennyiben nem szeretné megtapasztalni a könnyedén kiszámítható
következményeket. Ha egy állam egyszer csak hátat fordítana hitelezőinek, a
külföldi tőke azonnal kivonulna. Emiatt nőne a munkanélküliség, egyre
láthatóbbá válna a nyomor, elapadnának a pénzforrások, így az ország nem lenne
képes fenntartani a hitelekből kiépített infrastruktúráját. A kormány hamarosan
megbukna, és könnyen anarchiába torkollana a függetlenedési szándék. Tipikus
kényszerhelyzet, a legördögibb csapda, amit az emberiség történelme során
állítottak.
A Szovjetunió szétesésével, a kommunista
rezsimek megsemmisülésével újabb piacok, kizsákmányolandó prédák kerültek a
korporatokrácia látószögébe. Kelet-Európát a nyolcvanas évek óta folyamatosan
özönlik el a külföldi hitelezők, illetve a multinacionális cégek, amelyek
mindegyike a már korábban leírtak alapján jár el. A Távol-Kelet egyes régióiban
(Indonézia, Vietnam) is megfigyelhető ennek a vérszomjas és mérhetetlenül önző,
veszélyes rendszernek a térnyerése, így nyugodtan állíthatjuk, hogy a
korporatokrácia napjainkra tökéletesen globálissá vált, így az egész
emberiséget, a teljes civilizációt fenyegeti. Ne legyenek illúzióink. Az Új
Rend kiagyalói és vezérei rövid távon gondolkodnak, így cseppet sem aggódnak az
általuk okozott, esetlegesen helyrehozhatatlan környezeti károk miatt, sőt
egyre gyorsabb ütemben kívánják kiirtani esőerdeinket, megmérgezni vizeinket és
befeketíteni a légkörünket. Egyáltalán nem törődnek a lehetséges
következményekkel, és szó szerint tesznek arra, hogy ennek köszönhetően esetleg
néhány évtizeden belül ennek az Új Rendnek egy, talán az egész emberiséget
kiirtó kataklizma lesz a végeredménye. Akkor már úgysem lesznek a világon,
életükben pedig minden császárnál, királynál fényűzőbben dőzsölhetnek, az
elnyomott embertömegek véres verejtékének kisajtolása árán... (Nemzeti Hírháló
– barikad.hu)