Erdey Zoltán:
TÖRTÉNELMI HAZUGSÁGOK HÁLÓJÁBAN (×)
A NÉPEKET TANÍTANI ÉS VEZETNI hivatott írástudók árulása általában három alapvető formában jelentkezik: hallgatás a kritikus időben, a hatalmi szempontok tudatos kiszolgálása = történelem-hamisítás, valamint a közfigyelem elterelése, lényegtelen kérdésekre való irányítása, mely utóbbi szintén a hallgatás egy minősített esetének tekinthető. E három magatartás forma közül a második tekinthető a legkárosabbnak, mert eleve megnehezít, vagy lehetetlenné tesz minden objektív megismerési szándékot. Az érdekmotivált, "koncepciós" történelemírás jelensége annyira általános, hogy már-már kérdésessé teszi magának a történelemnek, mint a társadalmi folyamatok megismerésére irányuló ismeretanyagnak egzakt tudomány-jellegét. A történetírókat és történészeket természetesen sohasem a jóhiszemű tévedéseikért kárhoztatja az utókor - ilyen tévedésekben, hibás következtetésekre vezető szubjektív megfigyelésekben sajnos minden tudománytörténet bővelkedik -, hanem a tudósi elfogulatlanság nem egyszer tapasztalható hiányáért, melyen SELYE János világhírű orvostudósunk a tudományok művelőinek azt a nélkülözhetetlen tulajdonságát érti, hogy (a tudós) ellenőrizni tudja előítéleteit és bizonyító erejű adat esetén hajlandó felülvizsgálni azokat."(1)
________________________________________________________________
(x) Ezt a dolgozatot "Történelmi paradoxonjaink béklyójában" címmel először a Havi Magyar Fórum 2000. júniusi száma és a Kaliforniai Magyarok Vasárnapja 2000. júl.-aug. számának melléklete közölte. A történelmi esszé megírása után fél évvel jelent meg Badiny JÓs Ferenc: Sorsdöntő államalapítás c. könyve, melynek írásunk tárgyával kapcsolatos megállapításai is alátámasztják mondanivalónkat.
(1)O. WILDE szerint mindenki "tapasztalatnak" nevezi saját tévedéseit. Az uralkodók és uralkodó pártok utasítására hazugságokat összefirkáló történelem írókat ez a szarkasztikus aforizma azonban nem menti fel a nemzet-és emberiség elleni bűn vádja alól. Mára már ideológiát is teremtettek az ál-tudományos hazudozásnak, mondván: akié a múlt, azé a jövő. Antiliberális jobboldali harcunk ezért is tekinti elsőszámú feladatának, a nemzeti önismeret és jövőformálás legfontosabb eszközének a tudati erózió elleni küzdelmet..
124
Akár csak a természeti folyamatokat, úgy a történelmi eseményeket is sok tényező összeműködése motiválja, és e motiváló tényezők hiányos ismerete majdnem biztosan téves értelmezésekhez és következtetésekhez vezet. Öreg hiba azonban, ha a "tudósban" már az objektivitásra való törekvés szándéka sincs meg.
Hogy mikor követték el az első tudatos történelemhamisítást, nem tudjuk. A nem valósághű történetírás gyökerei valahová a mesék és nemzetségi eredetmítoszok rózsaszín ködébe nyúlnak le, és nem is tekinthetők igazi, politikai indíttatású történelemhamisításnak, jóllehet, szimbolikus nyelvezetüknél fogva e mítoszok és regék ritkán szolgálják a múlt hiteles megismerését. A tudatos történet-és történelemhamisítás első írásos dokumentuma maga a Biblia. Az Ótestamentum nem más, mint a zsidó nép átszínezett, idegen elemekkel feldúsított és apokrif mítoszokra, vágyálmokra épített "történelme", az "Újtestamentum" pedig az eltorzított és kiforgatott Evangélium. Az előbbi az európai kultúra Kr. e. történelmének kisajátítása és meghamisítása(2), utóbbi pedig Jézus életének és tanításának olyan határozott céllal elkövetett eltorzítása, melynek mélyreható következményei mindmáig érezhetők. Ennek lényegére egy korábbi tanulmányunkban (Zsidó kereszténység.) oknyomozóan mutattunk rá.
Túllépve az általános jelenségeken és a minden korban, minden nép, nemzet, uralkodó család történetírásában fellelhető torzításokon, ha figyelmünket saját történelmi tárgyú közleményeinkre irányítjuk, azt kell tapasztaljuk, hogy írott történelmünk hemzseg az ön-ellentmondásoktól. Történelmünk lapjait forgatva egy olyan nép képe bontakozik ki előttünk, mely elfeledte, vagy torz beállításban ismeri eredetét, ősi kultúráját, múltját, hagyományait; mely nép éppen ezért nem érti jelenét és nem látja jövőjét sem. E felismerés nyomán azonnal szemünkbe ötlik az első történelmi paradoxonunk: az, hogy népünk történelmét ellenségeink megbízásából idegenek írták, vagy ha magyarok, akkor azok munkája vagy "elveszett" (Ős-Gesta), vagy ők is kritikátlanul merítettek az idegen forrásokból, megerősítve ezzel is a rólunk terjesztett történelmi torzképek hitelességét.(3)
Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy ezen elsőszámú történelmi paradoxonunknak, nevezetesen, hogy a magyarságnak máig sincs tudományosan megalapozott és elismert nemzeti történetírása, folyománya az összes többi.
_______________________________________________________________________
(2) Lásd többek között: HADANICS I.: Similia Similibus Curantur és a Pál felvilágosított c. tanulmányait (Nap Fiai, XXXVIII. évf. nov.-dec.) A zsidó-keresztény Biblia alapjául szolgáló Ótestamentumot nem tekinthetjük másnak, mint egy, részben az ősi Zend-Avestából plagizált zsidó vallási mítosz-gyűjteménynek.
(3)Középkori történetíróink udvari papok voltak, annak az Egyháznak a képviselői, mely felelős volt ősi kultúránk, vallásunk és hagyományaink majdnem teljes megsemmisítéséért (FEHÉR M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció - Edit. Transsylvania, Buenos Aires, 1968.). III. Béla királyunk Névtelen Jegyzőjének tollát bevallottan is azon szándék vezérelte, hogy a magyarság ne a "regősök csacska énekéből" hallgassa eleink vitézi tetteit, mert az "igen illetlen lenne", hanem "ezen irományok bizonyos fejtegetéséből.értse nemesileg a dolgok valóságát." Műve, a Gesta Hungarorum, csak töredékekben és átiratokban maradt fenn. MAGYAR Adorjánaz Ősműveltség c. forrás-értékű munkája 35. oldalán megemlíti, hogy "a katolikus papság 1297. évi budai zsinatával népünknek nemcsak a kocsmázást és a szerencsejátékokat, hanem a regösök színjátékainak nézését, valamint a hegedősök énekei hallgatását is szigorúan megtiltotta."
Bár magyar, de szintén egyházi ember volt a legnagyobb középkori krónikaírónk, KÉZAI Simon, aki jórészt külföldi forrásokból és az általa még valószínűleg ismert eredeti Gesta-ból (nemcsak ANONYMUS Gesta-jából, hanem a már II. Endre idején is csak egy-két példányban létezett ős-Gestából) szedi össze krónikája anyagát, mely azután forrásanyaga lett THURÓCZY János, BONFINI és HELTAI Gáspár krónikáinak is. Az ős-Gesta megsemmisülése így fájdalmas kultúrtörténeti veszteségünk ugyan, de tartalma nagyjából rekonstruálható (ld. Tarih-i-Üngürüsz, melynek szélesebb körű megismertetése Grandpierre K. Endre érdeme). Rekonstruálható, de ezek és a THURÓCZY "Magyarok krónikája"-hoz szintén alapul szolgáló egyéb történetek (Képes Krónika, Sambucus-kódex és a kifejezetten ellenséges egyházi forrásanyagok) igen zavaros, ellentmondásos, sőt, származástanilag hiteltelen magyarság-eredet képet tárnak elénk. Ezért kimondhatjuk: a HELTAI-val záródó középkor végéig a magyarság Honfoglalás-kori történelme nincs hitelesen megírva.
És ezután már mind a mai napig nem is lesz, mert a török hódoltság utáni történetírásunk már Habsburg birodalmi érdekeket szolgál, majd e század elejétől fokozatosan zsidó befolyás alá kerül és maradék nemzeti jellegét is elveszti. A két világháború közötti időszak nemzeti elkötelezettségű történészeibe (MÁLNÁSI, PADÁNYI) pedig a sajtódiktatúra és az emigráció fojtja belé a szót.
125
HIVATALOS TÖNETÍRÁSUNKBAN az első tisztázatlan pont éppen a nagy nemzeti seregszemlékkel ünnepelt "honfoglalás" előzménye és pontos lefolyása.(4) Tisztázatlan a legősibb magyar néptörzsnek, a székelyeknek eredete (szumír, hun-maradék, vagy "avar"?) és szerepük a hon(vissza)foglalás több, mint fél évszázados folyamatában. Semmit sem szólnak a krónikáink a magyar ősök Scythiából hozott vallásáról, vagy ha ezt meg is teszik - általában nem magyarokat, hanem a "szkítia belsejében lakó népeket" említve (Thúróczy) -, akkor kritika nélkül idézik a görög és más szerzők e népeket illető rágalmait bálványimádásról, ember áldozásokról, sőt emberevésről.(5)
Joggal vetődhet fel bennünk a kérdés: hogyan kerülhetett bele ez a sületlen rágalom-tömeg a minden későbbi történelmi munkák forrásanyagául szolgáló magyarság-eredet történetekbe? Mert véletlenül, aligha!
________________________________________________________________
(4)Ma már hivatalosan is kezd tért nyerni a kettős honfoglalás elmélete (jóllehet "honfoglalás" egy sem volt, hon-visszafoglalás viszont több is!). A régebbi krónikáink "avarokról" nem tudnak, s az ún. "avar-korra" eső időszakról csak nagyon zavaros formában tesznek említést. THÚRÓCZY kitöltetlenül hagyja az Atilla halála és a magyarok második bejövetele (secundus ingressus = "Honfoglalás") közötti mintegy háromszáz éves űrt. A BONFINI munkáit alapul vevő HELTAI krónikája viszont a kronológiai tévedések sorozatát követi el és az avarok (nála: magyarok) Nagy Károllyal vívott csatáját az augsburgi vereség utáni időre teszi! (Csak könyvem jelenlegi második átdolgozása előtt néhány hónappal vált ismertté ennek a 300 éves, fiktív történelmi űrnek és az ebből eredő tévedéseknek a magyarázata H. ILLIG: Kitalált középkor c. könyve és PAP Gábor hasonló című előadása nyomán.)
(5) E tévedések ellenére mégis a nem magyar származású HELTAI Gáspár krónikáját tekinthetjükaz első igazán magyar szellemű eseménytárnak. Művéből tudatosan igyekszik kigyomlálni a forrásanyagokban fellelhető, a magyarságra nézve sértő kitételeket. Hasonló törekvés hatotta át már Mátyás király udvari történészének munkáit is, amivel kapcsolatban HELTAI azt írja előszavában: "Meghadja kedig Mátyás király mind a püspekeknek, mind apáturaknak és mindenféle deákoknak, hogy elkeresnék mind az egész országot, minden káptolonbeli libráriákat és minden klastromokat és egybegyűjtenének minden jedzéseket, írásokat és minden históriákat, és azokat behoznák, hogy megláthatná azokat az BONFINIUS rhetor, és egymásután szép rendre hoszhatná, és szép ékes deák szókkal megírhatná azzokat." Így az első nemzeti "lektorált" történelmi mű megírása Mátyás király és történészének érdeme. (Sajnos, ezen összegyűjtött hatalmas, történelmi forrásanyag későbbi teljes megsemmisülése is!)
126
E krónikák - minden vitán felül - királyi megrendelésre és jóváhagyással íródtak, s az ősi magyar hitet, szertartásokat és hagyományokat tűzzel-vassal irtó inkvizítor papok keze munkái. Tevékenységük nyomán hasonlott meg lélekben a magyarság, veszette el - először a történelem során - származásának tudatát, kényszerült megtagadni vitéz és vértanú őseit: Lehelt, Vérbulcsút, Koppányt és ősei hitét, melyet attól kezdve már csak az erdők mélyére üldözött-bujdosott táltosaik őriznek egy röpke történelmi pillanatig. Hogy milyen tökéletes munkát végzett a magyarországi inkvizíció, az nemcsak FEHÉR Mátyás Jenő bizonyítja már hivatkozott könyvében, hanem a mindmáig legátfogóbb és legtényszerűbb - bár korántsem nemzeti szellemű - magyar lexikon, a Pallas milenneumi kiadása is, mely még semmit sem tud a magyar ősvallás lényegéről (ld. XII. kötet: Magyar mitológia).
Ősvallásunk alapjait csak a legutóbbi időben kezdték feltárni a magyar tudomány perifériájára szorított, vagy onnan is kitagadott nemzeti történészeink: ZAJTI Ferenc, PADÁNYI Viktor, BOBULA Ida, GRANDPIERRE K. Endre, PAP Gábor, BADINY JÓS Ferenc, vagy a Kanadában élő evangélikus theológus, MIHÁLY Ferenc.
Bár ősvallásunkról már régóta köztudott, hogy az a kereszténység alapjául is szolgáló erkölcsrendben és természet-filozófiában gyökerező, a négy természeti őselem: a tűz, víz, föld és levegő (ég) tiszteletén alapuló, lényegileg monoteista vallás volt, mely a Nap által megszemélyesített, mindenek fölött álló egy Istenben és földi közvetítőjében, a Természet-istenasszonyban (Anahyta, (Nagy)Boldogasszony) hitt, az azonban kevésbé köztudott, hogy e vallásnak éppen azért kellett eltűnni a magyarság tudatvilágából, mert eszmeileg sokkal közelebb állt az eredeti jézusi tanításokhoz, mint az akkorra már elzsidósodott, ótestamentumi alapokra helyezett kereszténység.
Hogy azután mennyiben és milyen módon érintette az új vallási szempontoknak alávetett történetírásunk (helyesebb lenne egyszerűen történelemhamisításról beszélni!) a történelmi valóság elkendőzését, arra számtalan példát lehet felhozni. Az alábbiakban tekintsük át ilyen szempontból a Kárpát-medencei honalapításunk időszakát, mely időszak fontos tanulságokkal szolgálhat a harmadik évezredbe lépő, ismét az útkeresés időszakát élő magyarságnak is.
A korabeli egyházi történetírók nyilvánvalóan arra törekedtek, hogy a magyarság honfoglalás-kori történelmének minden lehetséges mozzanatát zsidó mitológiai alapokra helyezzék, azt ilyen értelemben átszínezzék, hogy a nép a rákényszerített új vallásban ezáltal is "saját" történelmére, azaz végzetére ismerhessen. Ilyen feltételezhető okból, forrásanyagait ismételve, THÚRÓCZY a bibliai Noétól eredezteti Árpád családfáját, majd a zsidó nép bibliai vándorlásához meglehetősen hasonló utat követve vezetteti Álmossal népét az "ígéret földjének közelébe", Erdélybe, ahol is Álmost megölték volna(?), "mert neki nem volt szabad(!) beköltöznie Pannóniába". (Akár csak Mózesnek Kánaánba!) A magyarság körében azonban sohasem volt gyakorlat a rituális királygyilkosság, és Álmos vezér már jóval előbb meghalt a bolgárok elleni ütközetek egyikében.
De ugyanígy zsidó-bibliai ihletésű az ősi földet a felszerszámozott fehér lóért (szimbolikus jelentés: fék = fű, nyereg = víz, ló = föld) megvevő Árpád-legenda is (ld. Judit könyve). Mert nem valószínű, hogy az ősei jussába visszatérő Árpád ilyen "zsidó-ízű" csalárdságra vetemedett volna egy casus belli - háborús ok - provokálása céljából.(6)
___________________________________________________________________
(6) A mondát ismerteti a Kálti Márk-féle krónika és Anonymus is más-más változatban, de megtalálható KOMJÁTHY István hun és magyar mondagyűjteményében is (Mondák könyve). Lehet, hogy ez a monda egy ősi szokásjogra utal, de ha küldött is Árpád egy felszerszámozott áldozati lovat (S)Zalán-nak (más források szerint: Szvatopluknak), e gesztus értelme aligha lehetett több, mint az, hogy "Szergej, nyergelj és húzz el, amíg nem késő!"
127
A második hon-visszafoglalás után népünk közel egy évszázadig élhette elfogulatlanul a maga nemzeti életét. E száz év történelmét a későbbi történetírók elhallgatták, vagy - ha ezt nem tehették - meghamisították. A kobzosok száját befogták - mert mégis "illetlen dolog lenne", ha ők "interpretálnák", magyaráznák a Vajk-István-féle "rendszerváltás" korának eseményeit - ha pedig sokat akadékoskodtak, úgy jártak, mint Thonuz-apa (Thonuzoba) besenyő vezér és felesége, akiket I. István élve temettetett el, mert nem akarták felvenni a keresztséget.(7)
Az egyházi történetírók egyébként igyekeztek minden forrásból összegyűjteni e "pogány" korra vonatkozó terhelő adatokat, különös előszeretettel hagyatkozva a velünk ellenséges népek gyűlölködő legendáira. A "kalandozások" korára vonatkozóan leginkább német, vatikáni, francia és bizánci feljegyzésekből merítettek, melyek Botond, Lehel és Vérbulcsú hadjáratait közönséges rabló-portyázásoknak tűntetik fel, elhallgatva e hadműveletek legfőbb célját.
PADÁNYI Viktor a Vérbulcsú c. tanulmányában (Történelmi tanulmányok, Hídfő, 1972), pontos korrajzot adva háttérül, európai látókörű és tekintélyű hadvezérnek jellemzi Vérbulcsút és kiemeli azt a fontos szerepet, amit zseniálisan vezetett hadjáratai játszottak a magyar érdekben álló európai erőegyensúly megteremtésében. A Szerző rámutat arra is, hogy Lehel és Bulcsú vezérek tragédiájánál már megjelenik a későbbi történelmünket végigkísérő fátum: a kimagaslók, az élretörők cserbenhagyása és a bukásuk fölött érzett kaján káröröm.
________________________________________________________
(7) Thonuzoba mártírhalálát az egyházi történetírás úgy kommentálja, hogy "Szent István idejében visszautasította a kereszténység felvételét és halála után(!) őt feleségével együtt pogány módra temették el az abádi rév mellé" (Pallas Nagy Lexikona, XVI. kötet). BADINY JÓS Ferenc A sorsdöntő államalapítás c. könyve borítóján közli azt a Képes Krónikából származó képet, mely ezt a "kegyes" jelenetet örökíti meg. A fentebb is bemutatott képen világosan látható, hogy a kínhalálra ítélt házaspárt összekötözött lábbal tették koporsóba. Ebben az esetben tehát erősen finomít az eseményeken a történetíró. A Gellért-legendával kapcsolatban azonban még "rá is tesz egy lapáttal", amikor a Kelenföld felé igyekvő (menekülő) és megbokrosodott lovai által a Dunába ragadott püspököt a "lázadó" magyarokkal hordóban guríttatja le a sziklákról.
Az első esetben az akkori "Új VilágRend" egyik prominens képviselője által elkövetett kegyetlenséget kellett enyhíteni, a másodikban az annak sérelmére el-(sem)-követett(!) tettet felnagyítani!
128
VÉRBULCSU ÉS LEHEL nemzet érdekében végzett - mondjuk úgy: családi - vállalkozását nem támogatták más törzsek, majd elmaradt a németek gyalázatos árulásáért és gyilkosságáért méltán kijáró megtorlás, sőt - amiről még Padányi sem tesz említést - az élete utolsó éveiben Ottó császár felé politikailag nyitó Géza fejedelem megcsonkíttatta és büntetésül örök szolgaságra vetette Vérbulcsú és Lehel visszatérő maradék népét, megütve ezzel a "politikai hangvillát" ahhoz az István király által kiteljesített folyamathoz, mely a hon-visszafoglaló, ill. őshonos magyarság jobbágysorba taszításához vezetett.(8) Ott, a Lech mezején szembesültünk először azzal a történelmi paradoxonnal, hogy győzelmes erőinket éppen a legválságosabb pillanatokban bénítja meg a nemzeti széthúzás; hogy a magyarnak gyakran saját fajtája a legnagyobb ellensége. Mert amíg más népek éppen a válságos pillanatokban fognak össze, érdekellentéteiket a közös ellenség legyőzése utáni időre halasztva, addig mi éppen nemzettestvéreink nehézségeit kihasználva igyekszünk fölébük kerülni.
A történelmi sorsfordulók mindig is terhesek ellentmondásokkal. Állam-átalakító István király kora pedig szinte "tobzódik" a mindmáig feloldatlan paradoxonokban. Kezdődött ez az ellentmondás-sorozat azzal, hogy "állam-alapító" királyunkat Géza fejedelem a magyar környezetétől szigorúan távol tartva, külföldi nevelőkkel és főleg külföldön neveltette. A fejedelem az utódjául törvényellenesen kijelölt fia érdekében építteti megközelíthetetlen fellegvárrá Esztergomot és költözik maga is oda a pilisi ősbudavári udvarából.
A történelem azonban itt is hallgat és elhallgat.
________________________________________________________________
(8) MÁLNÁSI Ödön úgy fogalmazza meg ezt a Vérbulcsúék által már világosan felismert és követett hatalomegyensúlyozó politikát, hogy "a germán, szláv és bizantin expanziós törekvések metszőpontjában a nagy érdekellentétek állandó kiegyenlítése. azaz a három expanzív szomszéd hatalmi tényező közül mindig a kisebb ellenállás vonalán haladó két gyengébbel való szövetkezés." Ez az erőkiegyenlítési és lekötési taktika motiválta Botond, Lehel és Bulcsú bizánci, déli és nyugati hadjáratait, nem pedig a "fosztogatás". Az eleve rosszul időzített, tragikus 655. (955.) augusztusi hadjárat alkalmával a magyar seregek "Vörös" Konrád lotharingiai herceg hívására és megsegítésére indultak I. Ottó ellen. Időközben azonban Ottó "kiegyezett" Konráddal és szövetkezett vele az Augsburg alá késve érkező magyarok ellen. A harcban Konrád bizonytalan körülmények között - egyes források szerint Ottó orgyilkos bérenceinek keze által - életét vesztette. Nem valószínű, hogy Lehel vezér csapta volna fejbe kürtjével az árulót a vesztett csata után, kiáltván: "Előttem fogsz menni és szolgám leszel egy másik életben!" - bár jólesik a szép mesét hallgatni.
129
Mert miért kellett Istvánnak húszéves (egyes források szerint tizenhat éves) koráig rejtőzködnie népe és a törzsfők szeme elől? Miért kellett az Ős-budavári (Vetere Buda) gyepűknél is erősebb védelmet biztosító kőfal István védelmére? Mitől, kitől féltette Géza a fiát? Vagy magát féltette volna?
Nos, a félelemre valószínűleg megvolt minden oka. Azzal, hogy fiát, Vajk-Istvánt jelölte utódjául, megszegte a szenioritás elvén alapuló öröklésrendet, és a Vérszerződés íratlan, de éppen ezért mindennél erősebb törvényének, az ország alkotmányának felrúgására készült. A szert kötő törzsfők viszont kimondták, hogy a szerződés megszegőit "átok sújtsa", ami bizony több volt, mint pusztán életveszélyes fenyegetés! István tehát félelemből, és nem csak szövetségesi kényszer hatása alatt jött vissza idegen vazallusai élén az országba, majd az ellene jogosan felkelt trónvárományos Koppányt kivégeztette (ne szépítsük: meggyilkoltatta, még pedig orvul, beteglátogatás ürügyén, somogyi szálláshelyén gyilkoltatta meg, hatalmas donációkkal jutalmazott pribékjeivel!) és népét idegen papok és idegenvérű csatlósai szolgaságára vetette.
Hivatalos történelemírásunk mindmáig nem revideált álláspontja szerint viszont a trónbitorlóként idegen zsoldosokkal népére törő Istvánnak volt igaza a nemes ősjogán lázadó Koppánnyal szemben. (Hogy milyen Talmud-ízű logika alapján? - számomra rejtély. Ilyen esetekben az "erősebb igazát" szokták emlegetni.)
Az István-kori történetírásunk ettől kezdve viszont mintha már a látszattal sem törődne, szinte halmozza az egymásnak ellentmondó tényeket. Koppány bűnéül rója fel például, hogy "vérfertőző" viszonyba akart lépni István király anyjával, Saroltával (Saroldu)", ami "méltán felbőszítette ellene Istvánt". Ezer év alatt azonban csupán egy történészünknek, PADÁNYI Viktornak tűnt fel, hogy itt, már csak valószínűsíthető életkora miatt sem István király anyjáról, hanem mostohaanyjáról, Géza fejedelem második feleségéről lehetett szó. PADÁNYI a "Géza fejedelem második házassága" c. történelmi esszéjében elemzi ezt a rejtélyt és rámutat, hogy az egész mesét csupán István igazolására és Koppány befeketítésére találták ki - valószínűleg ezt sem István király tudta nélkül.
Mint tudjuk, Vajk-István édesanyja igen korán meghalt, azon viszont mindmáig tart a vita, hogy Géza második felesége a lengyel Adelhaid hercegnő volt-e, vagy egy "második" Saroldu, aki nem lett volna más, mint Ajtony húga (az erdélyi Gyula lánya). Ezt az utóbbi feltételezést látszik erősíteni az a tény, hogy Ajtony végül is távol maradt Koppány felkelésétől, jóllehet szimpatizált vele és támogatta Koppányt a törzsfők tanácsában. Ajtony és a "második" Sarolt rokoni kapcsolatát valószínűsíti továbbá közös sorsuk. Tudjuk, hogy István király mindkettőjüket gyűlölte és kivégeztette. (Már emiatt sem hihető, hogy az Saroldu az anyja lett volna.) Kevésbé lényeges kérdés ezek után, hogy Sarolt volt-e szemében a nagyobb szálka, és az asszony kivégeztetése lázította-e fel István ellen a Koppány felkelésétől még tartózkodó Ajtonyt, vagy Ajtonynak és nemzetségének kiirtásakor került-e Saroltra is sor.(9)
Mindenesetre ez a körülmény szintén nem királyi jóváhagyás nélkül maradt ki a történetből. És, hogy mi minden maradt még ki, ma már nehéz kideríteni. Egy dolog azonban bizonyos: a kihagyott, elhallgatott történetek, események ugyanúgy történelemformálók, mint amit a krónikások lejegyeznek.
__________________________________________________________________
(9) Talán többek között azért, mert éppen ellenkezőleg történhetett a dolog, mint ahogy azt MAKKAI Sándor is vélelmezi "A magyarok csillaga" c. regényében: Sarolt szíve aligha nem mégis húzott Koppányhoz, nemcsak azért, mert korban is illett hozzá, hanem mert benne látta az egyetlen erőt, mely bosszút állhat Mihály trónvárományos herceg és Géza király teuton gyilkosain. Mindenesetre annak, hogy Sarolta, Ajtony húga, elárulta volna Koppányt, minden józan érv és későbbi fejlemény ellene szól.
130
Ezért ezer év történelmi tapasztalatának birtokában ideje lenne végre felülvizsgálnunk annak a sokat hangoztatott történelmi állításnak igazságát, melyet - fentebb hivatkozott történelmi tanulmányának lábjegyzete szerint - sajnos Padányi is látszólag elfogadott, és újra fel kell tennünk a kérdést: valóban a nemzet fennmaradásának volt-e véres és keserű ára Koppány bukása?(10)
E kérdés tisztázásához világosan kell látni, hogy Koppány felkelése - minthogy nem elsősorban az új vallási irányzat, a római (zsidó)keresztény vallási irányzat, hanem sokkal inkább annak képviselői, az idegen papság és az általuk támogatott és elhatalmasodó, már-már a nemzetbiztonságot fenyegető idegen-uralom ellen kelt fel - nem "pogánylázadás" volt, hanem első nemzeti szabadság-harcunk az új hazában. A magyarság már korábban is lázadozott Géza fejedelem idegen, elsősorban német orientációja ellen, ezért különös felháborodással vette tudomásul, hogy a trónbitorlónak tekintett István német zsoldosokkal jött elfoglalni a trónt.
Ezért úgy lehetne és kellene pontosabban meghatározni Koppány lázadását, hogy Koppány a német lovagrenddel szövetkezett, globalizáló egyházi világhatalom ellen vette fel a harcot.(11)
Ha tehát elfogulatlanul keresünk választ a kérdésre: valóban nemzeti megmaradásunkhoz vezetett-e az út Koppány felnégyelt testén át?, akkor ki kell mondanunk a fájdalmas igazságot: I. István király trónra lépésével lezárult a magyarság önálló, elfogulatlan nemzeti életet élő, kultúrateremtő korszaka, és egy olyan "ezeréves haláltusa" vette kezdetét, melynek mérföldköveit ősi kódexeinkből rakott máglyák, levert szabadságharcaink, trianoni országvesztésünk, rabbá, koldussá, szolgává alázott honfoglaló magyar népünk könnyei, a hazájukból elűzöttek átkai jelzik mind a mai napig.(12)
_______________________________________________
(10)"Akárhogyan állítja is be a dolgot Hartwik püspök erősen céltudatos legendája, s akárhogyan torzítja is el az eseményeket későbbi, egyházi nyomás alatt álló történetírásunk - írja PADÁNYI Viktor (Adalékok Szent István élettörténetéhez - Történelmi tanulmányok, Hídfő, 1972.) -, Koppánynak az ősi magyar öröklésjog szerint tisztán és megtámadhatatlanul igaza volt. Koppány középkori történelmünknek egyik tragikus hőse, akit a hatalmas Új Erő, a kereszténység gázolt le és bukása a nemzet fennmaradásának véres és keserű ára volt."
Ez utóbbi, általam kiemelt fél mondat azonban nem helytálló. Már Atilláról tudjuk, hogy udvarában gyakran töltöttek be vezető szerepet keresztények. A magyarság mindig nagy vallási türelmet gyakorolt, mondjuk úgy: vallási kérdésekből sohasem csináltunk ügyet. (Nem véletlen, hogy a világ első vallásszabadságot kimondó törvénye is magyar földön, nevezetesen Erdélyben, az 1257-es (1557) tordai országgyűlésen született meg, egy olyan korban, amikor Európa más népei még nem egyszer tömegmészárlásig fajuló vallásháborúkat folytattak.) Géza fejedelem maga is - bár ősi hitét is megtartotta - felvette a keresztséget, akár csak Koppány. Koppány harca ezért semmiképpen sem tekinthető vallásháborúnak, hanem a zsidó-keresztény vallási köntösben jelentkező idegen hódítás elleni szabadságharcnak.
(11)Ez már viszont a német nép "történelmi paradoxonja", amiről NIETZSCHE maga állítja, hogy "az egyház.német kardok, német vér és bátorság felhasználásával vívta élet-halál harcát a földön mindaz ellen, ami nemes" és hozzáfűzi: "a német nemes mindig az egyház svájci gárdistája, mindig is kiszolgálója az egyház valamennyi rossz ösztönének - viszont jól megfizetik."
(12)Utalás HOMONNAY O. János: Ezeréves haláltusa (Turul, 1957) c. könyvének címére és szellemére. Találó megállapítása: "az a romlottság, mely az európaiaknál a néptömegből, a polgári társaság fonák elrendeléséből forrott ki, a magyarság közé kívülről hozatott be" - jó adalék a "szép idegen hasznosságára" vonatkozó hivatalos vélekedés kellő súlyú értékeléséhez.
131
Ha pedig a körülmények ismeretében mégis arra a sajnálatos következtetésre kellene jussunk, hogy tényleg "ez volt megmaradásunk ára", akkor nézzünk szembe azzal is, hogy ki, mi és hogyan maradt meg ebben a hazában a harmadik évezred kezdetére, amikor e csonka hon határain belül élő lakossággá korcsosult nemzet önmagát végleg feladva éppen most készül megkoronázni az istváni művet.
Legyen bátorságunk felismerni, hogy a magyarság - lelkét, megtartó hitét, kultúráját feladva - éppen ezer éve vetette alá magát ugyanannak az akkor vallási köntösben jelentkező globalizáló hatalomnak, melynek ma fizikai létének utolsó szimbólumát: önálló államiságát, azaz nemzetállami kereteit készül feláldozni.
NAPJAINKBAN TÖRTÉNELMÜNK legnagyobb szabású elidegenítési és elidegenedési folyamata zajlik hazánkban. Paradox helyzet, hogy mindezt annak az "államalapító" István királynak szellemi örökségére hivatkozva teszik (és tehetik!), akinek szájába idegen tanácsadói adták - nagyobb valószínűséggel utólag hamisították! - fiához, Imre herceghez írt Intelmeit, melynek az idegenek befogadását szorgalmazó, sűrűn hivatkozott mondata: "gyenge az egynyelvű ország", ma is, mint minden korban, jó ütőkártya a hazánk etnikai felhígításán fáradozó nemzetáruló kormányaink kezében.
Csak sejthetjük, hogy mit gondolhatott, érezhetett később István király, amikor látnia kellett, hogyan gyilkolták meg az általa behozott és Magyarország feletti uralomra törő erők fiát, Imre herceget nyolc nappal koronázása előtt (állítólag vadkan ölte meg, mely fenevad innentől lép be, mint sorsformáló erő, történelmünkbe!). A valószínű tettes (felbujtó) ugyanaz az unokatestvérével, a - THÚRÓCZY szavaival - "német, vagyis inkább velencei" kalmár-családból származó (Urseulus/Orseolo) Péterrel összejátszó (II.) Gizella volt, aki később kitolatta Vazul szemeit, és erősen feltételezhető, hogy benne volt a keze István király állapotának "hirtelen elnehezedésében" is. Nem véletlen, hogy ennek a második Gizellának, aki férje dinasztikus érdekből való meggyilkoltatásával saját magát tette özveggyé, sürgősen távoznia kellett a passaui zárdába, miután Aba Sámuel keresztülhúzta Péter és Gizella klikkjének uralmi álmait.
Hogyan hatalmasodott el István uralkodásának vége felé az udvarban az idegen befolyás, jól mutatja az a tény, hogy amikor a király elé vezették a megcsonkított trónvárományos Vazult, a király "keserves könnyekben tört ki, de. nem tudta méltó büntetéssel sújtani a gonosztevőket. Magához hivatván tehát Kopasz Lászlónak (PADÁNYI és más források szerint Vazulnak) fiait: Andrást (Endrét) Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, hogy meneküljenek, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy életüket és épségüket megőrizhessék" (THÚRÓCZY) A krónikás tehát már ötszáz éve is tisztában volt azzal, amit Tudományos Akadémiánk hivatásos történelemhamisítói mindmáig nem hajlandók elismerni: hogy Vazult nem egy István király elleni merénylet miatt vakították meg (amit PADÁNYI az István és Vászoly című tanulmányában be is bizonyít). Viszont ezt elismerve összedőlne egy újabb hazugság-láncolatra épített kártyavár.
132
Láthatnánk, hogy hódították meg hazánkat és népünket nem karddal, hanem orgyilokkal ugyanazok, akik később - miután török segítséggel leigázták, szétszabdalták, eladták hazánkat - mint "legitim uralkodóink" folytatták dicső művüket és fejezik be napjainkban, mint az Európa Tanács hazánkba telepített, Alcsúton, Sóstón és még ki tudja hol bujtatott szakértői, utazó nagykövetei.
teuton ármány áldozatául esett mártírjaink között Géza király testvére, a trón-várományos Mihály, majd maga Géza és Koppány nyitják a sort, melyet követnek István király gyermekei, közülük utolsóként a közvetlenül trónra lépése előtt meggyilkolt Imre herceg, majd az István által utódjául jelölt Vazul és később az Ápád-ház szinte valamennyi királya.
Az István király életét végigkísérő és élete végét teljesen beárnyékoló ellentmondásos és érthetetlen tények tükrében azt sem ártana tisztázni: végül is milyen állapotok uralkodtak annak a "nagy" királyunknak udvarában, akire a magyar nép mindmáig mint "országalapítóra" néz fel? Ki, vagy kik uralkodtak nevében tulajdonképpen? Mennyire volt, vagy lehetett független a királyi akarat, ha István hatalma - már a kezdet-kezdetétől - idegen vazallusaitól függött?
Kiknek a tanácsára, vagy utasítására, milyen egyházi áldással követte el - vagy követték el nevében - azokat a kegyetlenségeket, melyeket méltán ír rovására a történelem? Milyen állapotok uralkodhattak ott, ahol a király képtelen volt megvédeni saját családtagjait és ehelyett a fejvesztett menekülést ajánlotta számukra?
Mert nem a magyarok elől kellett meneküljenek, ez nyilvánvaló. A nemzet később Andrást is, Bélát is visszahívta, trónra ültette, Pétert és pereputtyát pedig azonmód elzavarta, egyúttal megtisztítva az országot az István és a két Gizella által becsődített gyülevészektől, azoktól, akiktől István király hatalma megszilárdítását remélte, és akiknek végül a családja és ő maga, vele együtt pedig majdnem az egész Árpád-ház is áldozatul esett.
Nagy király volt-e hát valójában István, vagy idegenek hálójában vergődő báb, akit a titkos küldetéssel melléje rendelt bajor felesége és klikkje irányított, és akinek családi kapcsolataira hivatkozva formáltak később a német és Habsburg uralkodók jogot a magyar koronára?. A válasz az Olvasóra bízzuk.
KÉTSÉGTELEN, hogy István király uralkodása nagy változásokat hozott, de e változások árát az ősfoglaló magyarság adta meg. A törzsi keretek felbontásával (mondhatjuk: szétverésével) "egybeszervezte" ugyan a magyarságot, de a régi törvények, erkölcsrend, tradíciók eltiprásával, őskultúránk kiirtásával, a nép széles tömegeinek szolgaságra vetésével a nemzet fizikailag megtört, lelkileg meghasonlott, amivel egy ezeréves nemzeti destrukció, önfelszámolási folyamat vette kezdetét.
Meghonosította nálunk is a nyugati értékrendet és uralkodási módszereket, ez azonban többek között azt is jelentette, hogy ő volt történelmünkben az első uralkodó, aki már nem törzsben, nemzetségekben, tehát fajban, hanem alattvalókban gondolkozott, és ilyen szempontból mindegy volt neki, hogy az saját fajtájabeli-e, vagy idegen. Ez egyúttal egyik legfőbb oka és magyarázata a jelenkori liberál-kozmopolita kormányzatok nagy "István-kultuszának".
133
István király, amellett, hogy a magyarság nemzeti (törzsi és nemzetségi) vagyonából óriási donációkat adott a beözönlő "új ország-hódítóknak", elmulasztott fajvédelmi törvényt hozni; ezt majd csak II. András királyunk teszi meg a magyar főurak sürgetésére és nyomására kiadott Aranybullában, de ő is csak a méltóságok elnyerésében korlátozza a jövevényeket, valamint az egyre félelmetesebb mértéket öltő országárulást megállítandó kijelenti, hogy "fekvő birtok az országon kívülieknek ne adományoztassék".
Ekkor azonban az ország nagy része már a Géza és I. István idején, majd a saját feleségével, a meráni Gertrudisszal beözönlött aleman (frank eredetű német), francia és olasz kalandorokból lett birtokosok kezén van.(13)
István király a magyarság pacifikálása és erejének megtörése érdekében kifejtett tevékenységéért a történelemtől az "országalapító" jelzőt kapta, az egyháznak tett szolgálataiért, a pápai hűbér elfogadásáért pedig (és nem utolsó sorban azért, hogy elejét vegyék bármiféle személyével kapcsolatos történelmi feltárásnak és igazságtételnek!) "szentté" avatták. Történelmi távlatból azonban e jelzők mögött már nem láthatunk mást, mint az akkori Új Világhatalom érdemrendjeit, melyeket hűséges kiszolgálóinak osztogatott. A "nagy" király ikonszerűen jellegtelenné festett portréja mögött pedig megsejthetjük az élete végén tévedéseire rádöbbenő, hibáit jóvátenni kétségbeesetten akaró, népe körébe visszakívánkozó, udvari méregkeverők hálójában vergődő embert, aki "keserves könnyekben tör ki" a megkínzott Vászoly láttán.
A király sír, de könnyeit nemcsak az elé táruló emberi szenvedés látványa váltja ki - láthatott ő már ennél különb dolgokat is! -, hanem unokatestvére meggyötört arcára pillantva talán először eszmélt rá Imre herceg halálának igazi okára, saját végzetére és a népére váró keserű megpróbáltatásokra. Ez volt István király megtérése.
Amikor a "nagy király" halála után ötven évvel I. László király parancsára felnyitották az ős-budavári Mária Regnum bazilikában levő sírját, testét - a krónika szerint, hogy a "csoda" még nagyobb legyen, csupán jobb kezét(!) - épen, el nem porladtan találták. A római hitű papok rögtön "kapcsoltak", s a Gondviselés jelét vélték látni abban, hogy a kéz, mely a "szent" dolgokat véghezvitte, ellenállt az enyészetnek.
Azok a nagyon öregek azonban, akik akkoriban még emlékezhettek István király uralkodásának utolsó éveire, aligha nem szintén megilletődöttséggel, ám egészen más szemmel néztek a síron túli világból érkező jelre. Mert túl az Orseoló Péter uralkodásával járó megpróbáltatásokon, az Aba Sámuel féle nemzeti restaurációs kísérlet bukásán, majd az azt követő trónviszályokkal járó nemzeti megosztottságon, I. András hitszegésén és Salamon árulásán(14), mellyel az országot végleg német hűbérré tette, túl a Vata-féle és az I. Béla uralkodása alatti, főleg a teutonok uralma és az idegen papság inkvizíciós zaklatásai ellen kirobbant felkelések vérbefojtásán és a magyarság első kollektív kifosztásának fél-évszázados folyamatán, e királyi, post humus büntetésént, nem pedig "ereklye" céljából levágott(!) jobbkéz különös figyelmeztetésnek tűnhetett. Mintha a Sors e jellel akarta volna örök időkre nyilvánvalóvá tenni a magyarság számára, hogy hol keresse jövendő hányattatásainak, idegen malomkövek közötti, talán örök őrlődésének igazi okát és okozóját.(15)
_______________________________________________________________
(13)Ezek a fajidegen országhódítók (akikhez később csatlakozott nagyszámú mór (szerecsen = szaracén) és zsidó, az adót korbáccsal behajtó és a népet számtalan egyéb módon szipolyozó adó-és sóbérlő, vámszedő stb.) annakidején, hallván a király hittérítő szándékát "személyesen jöttek a segítségére, hiszen rájuk nézve veszedelmes és gyűlöletes volt a magyarok vadsága." (THÚRÓCZY) Elképzelhetjük, hogy ezek után milyen viszony alakulhatott ki az alávetett magyarság és az őket "gyűlöletesnek" tartó királyi vazallusok, új uraik között. Milliónyi "Tiborc" panasza sír történelmünknek ezekről a lapjairól.
(14)VÖRÖSMARTY Mihály Salamonról írt versének, sajnos, nem sok történelmi alapja van; inkább csak egy lélektani helyzet gyönyörű költői kifejtésének tekinthetjük.
134
AZ EGYHÁZI HATALOM azonban gondoskodott róla, hogy a síri világból érkező "Szent" István-i intelem valódi értelmét fel ne foghassa a magyar nemzet. Ehelyett idegen fajú és szívű papjai és vezetői irányításával, egy koholt és félremagyarázott mesét téve tarsolyába, elindították azon az úton, mely múltja elfeledéséhez, nemzeti léte feladásához vezetett.
Az István király által "rendszeresített" botosispánok - az akkori kor "izom-agyú verőlegényei" - korbáccsal, karddal hajtották a népet a keresztvíz alá, s ha valaki nem akart megválni varkocsától, könnyen a fejétől is búcsút vehetett. Országszerte megindult a hajtóvadászat a sámánok, táltosok, a magyar nép gyógyítói, a népi emlékezet fenntartói ellen. Két évszázados halálküzdelem után örökre elhallgattak a sámándobok, hogy majd csak évszázadok múlva, nagy nemzeti költőink: BALASSI, KISFALUDY, BERZSÉNYI, VÖRÖSMARTY, ARANY, ADY és legutoljára talán JUHÁSZ Gyula hangján szólaljanak meg újra.
Ha pedig ma, holdvilágos nyári estén vándor vetődik a pilisi erdőkbe temetett hajdani királyi székhely, az Atilla városának: Vetere Budának falain épült Alba Regia regényes romjai közé, még hallhat nagyon halk hangokat. Ilyenkor, Szentlélek felől, onnan, ahol István király építtette az első nagy bazilikáját, mintha harangszó suhanna át az erdőn: az elsüllyedt magyar Atlantisz harangjainak kondulása ez, s feleletül rá, az erdő mélyén felsír valahol egy kuvik -, vagy talán régi regősök gyászos énekét hozza a szél Dobogókő felől, ahol ilyen éjféli órában hosszúfürtű táltosok ujjai alatt pereg a sámándob és feleletül rá halkan dobban az ország szíve.
Elfeledett ősök üzennek az éteren át a még élő mai magyaroknak, akik képtelenek meglátni, felismerni az 1945-2000. között végbement társadalmi-és vagyonátrendeződési folyamatokban és jelenkori, "Európa felé való erőltetett menetelésükben" az ezeréves minta ismétlődését.
István király keze mintha a maga által támasztott veszély elhárítására jött volna vissza közénk, figyelmeztetve, hogy az Új VilágRend zsidó-angolszász faji hegemoniára épülő rendszerébe ágyazott és új formában jelentkező német és pán-európai törekvések már nemzeti létünk utolsó maradványait veszélyeztetik. Ezt az új formában feltámadó ezeréves veszélyt az istváni államátszervezés nem elhárította, hanem csupán késleltette. Akkor kivett ugyan ellenségeink kezéből egy ütőkártyát, de a fegyverszünet ára a magyarság nagy tömegeinek szolga néppé süllyedése lett. Más kérdés, hogy "magyarokból" is lehettek urak, ha hajlandók voltak ütni népüket, és idegenek is asszimilálódhattak később jó magyarokká, de mindezen lehetőségek fölött ott lebegett az egyház internacionalista világhatalmat építő szelleme, mely minden korban könyörtelenül szelektálta a vele szembeforduló nemzeti erőket, bármilyen formában jelentkeztek is azok.
Mert ekkor már a keresztény egyházak is csak eszközök voltak annak a látens erőnek a kezében, mely világhódító céljai érdekében egyaránt felhasználta az emberi gyengeségeket, a hatalomvágyat, a pénzt és a hit erejét.
Ebben a mára egész Európára ráborult hármas, gazdasági, politikai és egyházi hatalmi szorításban vergődik népünk amióta visszatért a Kárpát-medencébe, és történelmi paradoxonjaink sorozata vezethető vissza arra a sajnálatos tényre, hogy Vérbulcsú óta nem támadt a magyarságnak olyan vezetője, aki e hármas hatalmi kapcsolat-rendszert és annak közös eredőjét felismerve, e ténnyel való szembenézést a magyarság önvédelmi politikája alapelvévé és alapelemévé próbálta és tudta volna tenni.
Az István király uralkodásával elindult nemzeti asszimilálódási folyamatnak elsőként a legfontosabb nemzeti megtartó erőnek számító hitéletünk és kultúránk esett áldozatul. Az ősmagyar, keresztény-manicheista természetfilozófiában gyökerező vallásunk és az azt magában foglaló nemzeti kultúránk természetszerűleg került antagonisztikus ellentétbe az akkorra már hatalmi célok eszközévé vált, ótestamentumi alapokhoz visszakanyarodott zsidó-keresztény "egyetemes" vallással. Nemzeti királyaink "átnevelését" e vallás fanatikus papjaivá követte a nép megtörése, hitének kioltása, múltjának elfeledtetése, majd a nép rabbá tétele és - nemzeti függetlenségünk végleges elvesztése előtt utolsó lépésként - a nemzeti éberlét egyedüli letéteményesének számító nemesség létalapjától való megfosztása, lezüllesztése és teljes likvidálása.
A Bulcsú által felismert és sikerrel gyakorolt erőegyensúly-politikától a honfoglaló magyarság kardjainak összetörésén, majdan e kardokból kovácsolt rabbilincsbe verésén át nyílegyenes út vezetett 941-ig (1241), amikor a magyart először használták védőpajzsul és dobták áldozatul Európa védelmében. Az egyetlen ésszerű magyar politika akkor a velünk kapcsolatot kereső tatár kánnal való kiegyezés/megegyezés lett volna és - mint ahogy kívánták - seregeik biztosított átengedése az országon, hogy "megmoshassák lovaik lábát a nyugati tenger vizében".
Később ugyanilyen hiba volt Szuleimán útját akadályozni Bécs felé. Így ugyanis nálunk morzsolódtak fel azok az ellenséges erők, melyek egy szerencsésebb és ésszerűbb magyar politika esetén nyugati ellenségeinket gyengíthették volna.(16)
________________________________________________________
(15)Később kezembe került BADINY JÓS Ferenc Káld-Pártus hagyomány és a magyarok Jézus vallása (Bp., 2001.) c. könyve, melynek 39. oldalán megerősíti PADÁNYI véleményét, amikor ezt írja: "Mivel a nép nem felejtette el, hogy I. István volt a "nagy áruló", . I. László királyunk . kiemelteti sírjából az országvesztő I. Istvánt és ősi törvények értelmében, a tolvajnak kijáró büntetésként levágatja az áruló jobb kezét."
(16)E megoldás ellen fehozott szokásos érvek egyike, hogy Magyarország ezt erkölcsileg nem tehette meg. Ez azonban nem igaz. Hogy a "politikai erkölcs" már akkoriban is mi mindent engedett meg, arra jó példa, hogy a tatárok elől Bécsen át menekülő IV. Bélát - szorult helyzetét kihasználva - Frigyes a szó szoros értelmében kifosztotta és csak a korona-ékszerek és három nyugat vármegyénk átengedése árán engedte szabadon. (Nem a sors fintora, hanem I. világháborús újabb áldozatvállalásunk jutalma volt, hogy e területek jórészét - a mai Burgenlandot - a háborúba minket belerángató Ausztria véglegesen megkapta a trianoni békediktátumban!)
A másik szokásos ellenérvet, hogy még egy fedezet mellett átvonuló sereg is nagy pusztítást okozhatott volna az országban, szintén el kell vetnünk. Egyrészt ez a megfontolás fel sem merült, amikor 1147-ben III. Konrád keresztes hordái rabolva, fosztogatva vonulhattak át "királyi engedéllyel" hazánkon, másfelől egy erős seregek által és hadtáp-ellátással biztosított pár napos átvonulás - minden esetleges túlkapás ellenére is - lényegesen kisebb kárt okozott volna, mint a tatár-és törökvész pusztításai. Ezek az átvonuló seregek nyugaton azután felmorzsolódtak volna, s a visszavonulókkal könnyű lett volna elbánni.
135
Ezzel az önfeláldozó politikával viszont elértük, hogy a tatár és török hatalom lehanyatlása után Magyarország egy kivérzett, legyengült országként prédájául esett a csupán jó alkalomra leső német terjeszkedésnek.
IV. Béla már a tatárok kivonulása után főleg németekkel telepíti be az országot, akik már akkor olyan önkormányzati jogok birtokába jutnak, melyek azután egészen az 1867-es kiegyezésig blokkolják nemcsak a magyar ipar fejlődését, hanem akadályozzák telepeik körül a magyar etnikum puszta fizikai létét is. A törökök kiűzése után a neoaquistica commissio pedig már nyíltan is a német élettér növelését és a magyarság visszaszorítását célozza, különösen az ország peremterületein hígítva nemzetiségi betelepítésekkel a százötven éves harcban megritkult, az ország felszabadításáért is legnagyobb véráldozatot hozó őslakosságot.
Sorstragédiáinkat elemezve, természetesen nem elsősorban az ilyen kényszer-helyzetekben hozott népesedéspolitikai és egyéb intézkedéseket kell bírálni, hanem azt a megelőző politikát, mely e kényszerhelyzetek kialakulásához vezetett. Mindazonáltal, bűnös szemhunyás nem rámutatni e kényszer-intézkedések további távlati következményeire. Ezáltal ugyanis lemondanánk a történelmi tanulság levonásáról, minden történelem és történelemtanítás lényegéről: arról, hogy okulva a múlt hibáin, ne kövessük el azokat újra.
Az idegen hatalmi szempontok szerint átírt történelmünk azonban éppen e tanulságok levonását nem teszi lehetővé mindmáig. A jelen dolgozat bevezetőjében említett első paradoxonunk következménye ez, mellyel kapcsolatban HOMONNAY fentebb hivatkozott művében idézi ACSÁDY Ignác történészünk megállapítását: "A magyar mindenkor inkább csinálta, mintsem írta a történelmet s tetteinek följegyzését, megörökítését idegenekre, gyakran engesztelhetetlen ellenségeire bízta." Az így lejegyzett történelmünk azután olyan görbetükröt tartott elénk, amiből nemcsak a történelmi folyamatok valóságos természetét és saját történelmi hivatásunk lényegét nem ismerhettük meg, hanem igazi ellenségeinket sem. Dolgozatom végén erre a paradoxonra kívánok nyomatékosan rámutatni: jóllehet a magyarság történelme szinte egyetlen hatalmas élet-halál harc, de ezt a harcot az utóbbi évezredben - ritka kivételektől eltekintve, és még szabadságharcaink sem tartoznak mindig e kivételek közé! - mindig ellenségeink érdekében, ellenségeink ellenségei ellen vívtuk.
E hatalmi malomkövek közötti őrlődésünk során elveszett a magyar érdek, elveszett a haza és elvesztünk mi magunk.
___ . ___
Adassék örök emlékezet KOPPÁNY vezérünknek, kiirtott, szolgaságra vetett honfoglaló nemzetségének, a magyar szabadság első mártírjainak!
Áldás! Áldás! Áldás!
(Vg. 2000. Január)
Erdélyi-Erdey D. Zoltán 1948-ban született Debrecenben. Székely jogban ősnemes - lófő - családja ditrói, keserői, menyői, lugosi, székelykocsárdi ágai nemességük megerősítését a Rákócziaktól, valamint Bethlen Gábor és Apaffy Mihály fejedelmektől nyerik a XVI-XVII. században .
Agrármérnök, vízgazdálkodási-meliorációs szakmérnök (DATE 1975/1981). Az Ébredés Mozgalom alapítója és a tradicionális nemzeti jobboldal (TNJ) nemzetpolitikai programjának kidolgozója. Dr. Badiny Jós Ferenc sumerológus professzor hitújítási kezdeményezése nyomán az ÉM 2003/051 sz. elvi határozatával újjáéleszti ősi magyar hitünk táltos-manicheus napkeresztény egyházát, melynek élére az Ébredés Mozgalom és az Aranykopjás Szervezet a 2003. évi dobogókői Táltos Szeren Koppány nembeli Karaul Horváth fia János György táltos Aranykopjás Fővezér személyében nemzeti főtáltost választ.
Tradicionális létszemléletű, nemzeti ébredést élesztő írásait a '90-es évek közepétől közli különböző nemzeti lapokban.